Az állólámpa

Egy kicsike notesz története ez. Apró volt, de szép zöld bőrborítása kiemelte a többi tárgy közül. Igaz, nem is volt sok tárgy az íróasztalon: kifogyott golyóstollak, egy öreg telefon valahol messze. A notesz közelében pedig egy idősödő olvasólámpa állt. Ő volt a kis könyvecske párja. A lámpa egy ki nem vizsgált érintkezési hiba miatt néha dühösen villogott, máskor alig hallhatóan de hosszan, mély recsegő hangon morgott. Ettől eltekintve jól elvoltak, élték az íróasztali mindennapokat, ahogy kell: néha örömben, máskor bánatban. 

Egy kifejezetten örömteli napon a kicsi notesznek icipici ceruzája született. Szép és ügyes ceruzácska volt. Ahogy cseperedett, egyre több bölcsességet ajándékozott, egyre több tanítást írt a notesz finom lapjaira hol gyönyörű, pontosan vezetett szépírással, hol ákombákom krikszkrakszokkal. 
          A notesz nagyon boldog volt vele. 

Boldogságukra felfigyelt a falnál lévő állólámpa. 
Mert igen, volt a szobában egy állólámpa. Úgy másfél méterre az íróasztaltól, e messzeségből csodálta a kedves családot. Egyszer, mikor az asztali lámpa sokadszorra villódzott-morgott a világra, a kicsi notesz azon kapta magát, hogy az állólámpát figyeli. Elbűvölte annak fénye, szép, majd' kétméteres, egyenes termete, nyugalma. Minden, ami az olvasólámpából hiányzott. Imponált neki a szelíd figyelem is. Pedig nem volt mai darab az állólámpa sem. Egyszál fából faragták, törzsén megkopott a lakk. Feje csak felfelé adott fényt, ilyennek készítették: a mennyezet világítására. Ám ettől fogva át-átpillantgattak egymásra. Kölcsönösen érdekelte őket, mi történik a másikkal épp. Beszélgettek is: a lámpa a plafonra vetített fényjátékot, a könyvecske pedig susogott finom lapjait lapozgatva. Értették. Ha a kis notesz keserű hangulatban volt a dühösen mormogó asztali lámpa miatt, az állólámpa lágy fénnyel vigasztalta: minden rossz időszak véget ér egyszer.  Olykor pedig viccelődtek, nevettek is együtt nagyokat.

De nem találkoztak.

Mígnem egy nyári estén a macska beszabadult a szobába. Mert ennek a lakásnak volt lakója, annak meg - a dolgozószobából szigorúan kitiltott - macskája. Aki alighogy bejutott, őrült randalírozásba kezdett. Mivel hát macska volt. Például felborította az állólámpát! Az meg hogy, hogy nem, éppen az íróasztalra dőlt. 

Megtörtént hát: mégis találkoztak. Véletlenül, percekre. Megtörtént? Talán igaz sem volt. A kicsike notesz feltöltődött az állólámpa ragyogó, folyamatos fényében, a lámpa pedig mosolygott és bolondozott a kis könyvecske meseszépen teleírt, finom lapjai előtt. 

Négy perc múlva bejött a lakó, kirugdosta a macskát és káromkodva rendet rakott. Az állólámpa magától értetődő módon visszakerült a fal mellé, a megszokott másfél méteres - fényévnyi - távolságra, sugarait a plafonba mélyesztve. 

A notesz tovább élte saját kis életét az íróasztalon. Kicsike ceruzájával, kinek fantáziája és ügyessége sok-sok szépséggel gazdagította őt. És morgós de elnéző párjával, akihez jöhetne már a szerelő. 

Egyik szokásosan unalmasnak ígérkező napon arra ébredtek, hogy minden és mindenki mozog. A lakó gondolt egyet, és átrendezte a dolgozószobát. Az állólámpa is új helyet kapott: az íróasztal mellett. Közvetlenül, szorosan mellette. Persze a fénye továbbra is csak a mennyezetet ragyogta, a kicsi notesz mégis úgy érezte, elérkezett az idő. Megszólította, újra beszélgettek, mint régen. És csakhamar megbeszélték (vidám lapozással-fényjátékkal) azt is, hogy találkoznak.

Ám az állólámpa - bármennyire hihetően ígérte is - egyszerűen elfelejtette: aznap este az éjjelilepkéket táncoltatta önfeledten. 
          A kicsi noteszben valami (talán egy fontos lapocska) elszakadt. 

Hosszú időnek és sok, ceruzácska által teleírt oldalnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra nyisson az állólámpa felé. Újabb találkozót beszéltek meg. Megegyeztek, persze, úgy lesz, jó lesz.

Az állólámpa halogatta, halogatta, végül lemondta. Azt magyarázta mennyezeti fényjátékával, hogy valami számára is érthetetlen okból kerüli a találkozást. Ő maga sem tudja, miért. 

A kis notesz teljesen elkenődött. Icipici folyóírással írt szövegei itt-ott maszatossá, olvashatatlanná váltak. De nem adta fel, hisz nem veszítheti el. Olyan kedvesen segített, mikor ő a saját lapjai alatt volt! És mennyit beszélgettek,  hát persze, hogy nem veszítheti el.

Na majd ő. Majd úgy, hogy a lámpának ne kelljen törnie magát, majd a kis elszánt könyvecske elintéz mindent! Addig-addig lapozgatta, gyűrte finom lapjait, míg egyre közelebb jutott az asztal széléhez. És egy hirtelen fedélnyitással sikerült: letaszította magát az állólámpa rideg, nagy kerek tárcsaszerű fém lábára. Csak hevert ott mozdulatlanul. Vele volt. Végső soron elérte, amit annyira várt.. És mégis, mintha csak a hideg csupasz padlón feküdne. Mintha ez nem az a lámpa lenne, aki a falnál olyan vonzónak és figyelmesnek tűnt. Nem a meleg fényt érezte, csak a fém hidegét, ami minden lapja legmélyére hatolt. 

A lakó tette vissza az asztalra, míg ő sután lógatta csügged, átnedvesedett lapjait. 

A kicsi ceruzácska és az elnéző öreg olvasólámpa - akinél furamód ritkultak a villódzások és a dühös morgások, holott a szerelő még mindig nem tudott kijönni - lassacskán jókedvre derítették, és már-már el is feledte ezt a buta tettét. 

Ám ahogy butaságának rémképe halványodott, elkezdte újra érezni: "itt van a közelben ez az állólámpa, olyan megnyugtató fénye van, és annyit beszélgettünk régebben.. mi lenne, ha... Az állólámpa mintha értette volna a gondolatot, mintha hálásan fellobbantotta volna fényét a plafonra. Tehát a notesz megtette újra, mert buta volt és nem tanult. A rideg fémlábon heverve hallotta a lakó közeledő lépteit. Tudta, mennie kell, de ez úgysem számított: oka sem volt maradni. Az utolsó pillanatban gyorsan, majd' összegyűrve önnön lapjait, választ csikart ki az állólámpából: "azért találkozunk még valaha?"

A lámpa persze igent fénylett, hisz ő ilyenkor mindig. 

Csak az utolsó utáni pillanatban soha. Eddig kétszer találkozhattak volna úgy, hogy az állólámpának is vennie kellett volna a fáradságot, de ő inkább mindkettőt meghiúsította. Kétszer pedig úgy találkoztak, hogy - bár a könyvecske mindent megtett - abban nem volt köszönet.  

A kicsi notesz beszélt szeretteivel: ellapozta, hogy fontos neki az állólámpa, aki támogatta őt, mikor elhalványultak benne a szavak és avarként ropogtak lapjai. És hogy egy családi programra elhívja őt is, mint barátot. Valamiért azt gondolta a korábbi szelíd figyelemből, hogy az állólámpának jó, ha ilyen kedves, normális tárgyak barátságát érezheti.

Az elnéző olvasólámpa elfogadta ezt. Ceruzácska rögtön lelkes lett: hogy majd megmutatja az új ismerősnek, milyen szép grafitnyomot hagy, meg hogy mennyire csillámlik a puha grafitpora, milyen szabályosan fűzi a betűket, ahogy ír. Várta a találkozást. Az állólámpa is lelkesen pislantgatott a plafonra, mint akit felvillanyoz a közelgő találkozás tudata. Vagy csak úgy tűnt. Megbeszéltek minden részletet, úgy látszott, mindenki izgatottan várja a napot. 

A találkozó időpontja előtt négy órával mondta le.

A kicsi notesz elmondta ceruzácskának, aki csalódott lett. 

A kicsi notesz nem csalódott volt. Dühös, végtelenül dühös és megtiport. Hisz milyen nyomorult ő, akivel háromszor meg lehet ezt tenni?! És mit vétett a pici ceruza, hogy most vele is..? Egy gyerekkel ilyet nem lehet. Soha. Féktelen volt a dühe.

Mikor csillapodott a harag és nem fortyogott már, űrt kezdett érezni. Szomorún felemelte pici zöld borítóját. Felnézett az állólámpa ridegen magasodó egyszálfa termetére, felnézett a megvilágított mennyezetre, és... végre megértette. 

Megértette azt, amit maga az állólámpa sem értett még. 

Hogy a lényéből fakad. 

Nem találkozik vele. Nem borítja fényével. Nem közelít hozzá.

Hogy is tehetné..? Plafont világító állólámpának készítették.

Egyszálfa. 

Nem hajlik felé, mert ez fizikai képtelenség. Nem néz és ragyog oldalra, hogy találkozzon a fény a kicsiny könyvlapokkal. Az asztalon levőkkel. Hisz képtelen rá. Szeretne, persze, hányszor megbeszélték! Csak valószínűleg ő maga sem érti önmagát. Nem tudta magáról, miért kerüli a találkozást, nem volt tisztában azzal, hogy miért lehetetlen betartania az ígéreteit. 

Természetes és helyénvaló. Ő nem erre, másra teremtetett.

És ez nem az ő hibája. Senki hibája. Nem hiba. 

Ő csak egyszerűen ilyen a maga állólámpaságával és kész.

A kicsi notesz a legvégső felismerését tényként fogadta el:

Soha. 

Soha nem fognak találkozni. 

***

Ahogy telt-múlt az idő és a kis ceruza cseperedett, egyre többször nevettette meg a korosodó asztali olvasólámpát. Hogy ettől, vagy a macska időnkénti rakoncátlankodásaitól szűnt-e meg a lámpa érintkezési problémája, nem derült ki sosem. De az olvasólámpa mind többször ragyogta be nyugodt, zavartalan fényével a kicsi zöld noteszt és a ceruzácskát. 

És bizony előfordult, hogy a kis könyvecske ilyenkor lopva odapillantott az állólámpára, akitől bár barátságot vagy valódi odafigyelést nem kaphatott, egy bizonyosságot igen: "Nektek egy családnak kell maradnotok".