Egy kicsike notesz története ez. Apró
volt, de szép zöld bőrborítása kiemelte a többi tárgy közül. Igaz, nem is volt
sok tárgy az íróasztalon: kifogyott golyóstollak, egy öreg telefon valahol
messze. A notesz közelében pedig egy idősödő olvasólámpa állt. Ő volt a kis
könyvecske párja. A lámpa egy ki nem vizsgált érintkezési hiba miatt néha
dühösen villogott, máskor alig hallhatóan de hosszan, mély recsegő hangon
morgott. Ettől eltekintve jól elvoltak, élték az íróasztali mindennapokat, ahogy
kell: néha örömben, máskor bánatban.
Egy kifejezetten örömteli napon a kicsi
notesznek icipici ceruzája született. Szép és ügyes ceruzácska volt. Ahogy
cseperedett, egyre több bölcsességet ajándékozott, egyre több tanítást írt a
notesz finom lapjaira hol gyönyörű, pontosan vezetett szépírással, hol
ákombákom krikszkrakszokkal.
A notesz nagyon boldog volt vele.
A notesz nagyon boldog volt vele.
Boldogságukra felfigyelt a falnál lévő
állólámpa.
Mert igen, volt a szobában egy állólámpa. Úgy másfél méterre az íróasztaltól, e messzeségből csodálta a kedves családot. Egyszer, mikor az asztali lámpa sokadszorra villódzott-morgott a világra, a kicsi notesz azon kapta magát, hogy az állólámpát figyeli. Elbűvölte annak fénye, szép, majd' kétméteres, egyenes termete, nyugalma. Minden, ami az olvasólámpából hiányzott. Imponált neki a szelíd figyelem is. Pedig nem volt mai darab az állólámpa sem. Egyszál fából faragták, törzsén megkopott a lakk. Feje csak felfelé adott fényt, ilyennek készítették: a mennyezet világítására. Ám ettől fogva át-átpillantgattak egymásra. Kölcsönösen érdekelte őket, mi történik a másikkal épp. Beszélgettek is: a lámpa a plafonra vetített fényjátékot, a könyvecske pedig susogott finom lapjait lapozgatva. Értették. Ha a kis notesz keserű hangulatban volt a dühösen mormogó asztali lámpa miatt, az állólámpa lágy fénnyel vigasztalta: minden rossz időszak véget ér egyszer. Olykor pedig viccelődtek, nevettek is együtt nagyokat.
Mert igen, volt a szobában egy állólámpa. Úgy másfél méterre az íróasztaltól, e messzeségből csodálta a kedves családot. Egyszer, mikor az asztali lámpa sokadszorra villódzott-morgott a világra, a kicsi notesz azon kapta magát, hogy az állólámpát figyeli. Elbűvölte annak fénye, szép, majd' kétméteres, egyenes termete, nyugalma. Minden, ami az olvasólámpából hiányzott. Imponált neki a szelíd figyelem is. Pedig nem volt mai darab az állólámpa sem. Egyszál fából faragták, törzsén megkopott a lakk. Feje csak felfelé adott fényt, ilyennek készítették: a mennyezet világítására. Ám ettől fogva át-átpillantgattak egymásra. Kölcsönösen érdekelte őket, mi történik a másikkal épp. Beszélgettek is: a lámpa a plafonra vetített fényjátékot, a könyvecske pedig susogott finom lapjait lapozgatva. Értették. Ha a kis notesz keserű hangulatban volt a dühösen mormogó asztali lámpa miatt, az állólámpa lágy fénnyel vigasztalta: minden rossz időszak véget ér egyszer. Olykor pedig viccelődtek, nevettek is együtt nagyokat.
De nem találkoztak.
Mígnem egy nyári estén a macska
beszabadult a szobába. Mert ennek a lakásnak volt lakója, annak meg - a
dolgozószobából szigorúan kitiltott - macskája. Aki alighogy bejutott, őrült
randalírozásba kezdett. Mivel hát macska volt. Például felborította az
állólámpát! Az meg hogy, hogy nem, éppen az íróasztalra dőlt.
Megtörtént hát: mégis találkoztak.
Véletlenül, percekre. Megtörtént? Talán igaz sem volt. A kicsike notesz
feltöltődött az állólámpa ragyogó, folyamatos fényében, a lámpa pedig
mosolygott és bolondozott a kis könyvecske meseszépen teleírt, finom lapjai
előtt.
Négy perc múlva bejött a lakó, kirugdosta
a macskát és káromkodva rendet rakott. Az állólámpa magától értetődő módon
visszakerült a fal mellé, a megszokott másfél méteres - fényévnyi - távolságra,
sugarait a plafonba mélyesztve.
A notesz tovább élte saját kis életét az
íróasztalon. Kicsike ceruzájával, kinek fantáziája és ügyessége sok-sok
szépséggel gazdagította őt. És morgós de elnéző párjával, akihez jöhetne már a
szerelő.
Egyik szokásosan unalmasnak ígérkező
napon arra ébredtek, hogy minden és mindenki mozog. A lakó gondolt egyet,
és átrendezte a dolgozószobát. Az állólámpa is új helyet kapott: az íróasztal
mellett. Közvetlenül, szorosan mellette. Persze a fénye továbbra is csak a
mennyezetet ragyogta, a kicsi notesz mégis úgy érezte, elérkezett az idő.
Megszólította, újra beszélgettek, mint régen. És csakhamar megbeszélték (vidám
lapozással-fényjátékkal) azt is, hogy találkoznak.
Ám az állólámpa - bármennyire hihetően
ígérte is - egyszerűen elfelejtette: aznap este az éjjelilepkéket táncoltatta
önfeledten.
A kicsi noteszben valami (talán egy fontos lapocska) elszakadt.
A kicsi noteszben valami (talán egy fontos lapocska) elszakadt.
Hosszú időnek és sok, ceruzácska által
teleírt oldalnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra nyisson az állólámpa felé.
Újabb találkozót beszéltek meg. Megegyeztek, persze, úgy lesz, jó lesz.
Az állólámpa halogatta, halogatta, végül
lemondta. Azt magyarázta mennyezeti fényjátékával, hogy valami számára is
érthetetlen okból kerüli a találkozást. Ő maga sem tudja, miért.
A kis notesz teljesen elkenődött.
Icipici folyóírással írt szövegei itt-ott maszatossá, olvashatatlanná
váltak. De nem adta fel, hisz nem veszítheti el. Olyan kedvesen segített,
mikor ő a saját lapjai alatt volt! És mennyit beszélgettek, hát persze, hogy nem veszítheti el.
Na majd ő. Majd úgy, hogy a lámpának ne
kelljen törnie magát, majd a kis elszánt könyvecske elintéz mindent!
Addig-addig lapozgatta, gyűrte finom lapjait, míg egyre közelebb jutott az
asztal széléhez. És egy hirtelen fedélnyitással sikerült: letaszította magát az
állólámpa rideg, nagy kerek tárcsaszerű fém lábára. Csak hevert ott
mozdulatlanul. Vele volt. Végső soron elérte, amit annyira várt.. És mégis,
mintha csak a hideg csupasz padlón feküdne. Mintha ez nem az a lámpa lenne, aki
a falnál olyan vonzónak és figyelmesnek tűnt. Nem a meleg fényt érezte, csak a
fém hidegét, ami minden lapja legmélyére hatolt.
A lakó tette vissza az asztalra, míg ő
sután lógatta csügged, átnedvesedett lapjait.
A kicsi ceruzácska és az elnéző öreg
olvasólámpa - akinél furamód ritkultak a villódzások és a dühös morgások,
holott a szerelő még mindig nem tudott kijönni - lassacskán jókedvre
derítették, és már-már el is feledte ezt a buta tettét.
Ám ahogy butaságának rémképe
halványodott, elkezdte újra érezni: "itt van a közelben ez az állólámpa,
olyan megnyugtató fénye van, és annyit beszélgettünk régebben.. mi lenne, ha... Az állólámpa mintha értette volna a
gondolatot, mintha hálásan fellobbantotta volna fényét a plafonra. Tehát a
notesz megtette újra, mert buta volt és nem tanult. A rideg fémlábon
heverve hallotta a lakó közeledő lépteit. Tudta, mennie kell, de ez úgysem
számított: oka sem volt maradni. Az utolsó pillanatban gyorsan, majd' összegyűrve
önnön lapjait, választ csikart ki az állólámpából: "azért találkozunk még
valaha?"
A lámpa persze igent fénylett, hisz ő
ilyenkor mindig.
Csak az utolsó utáni pillanatban
soha. Eddig kétszer találkozhattak volna úgy, hogy az állólámpának is
vennie kellett volna a fáradságot, de ő inkább mindkettőt meghiúsította. Kétszer
pedig úgy találkoztak, hogy - bár a könyvecske mindent megtett - abban nem volt köszönet.
A kicsi notesz beszélt szeretteivel:
ellapozta, hogy fontos neki az állólámpa, aki támogatta őt, mikor
elhalványultak benne a szavak és avarként ropogtak lapjai. És hogy egy családi
programra elhívja őt is, mint barátot. Valamiért azt gondolta a korábbi szelíd
figyelemből, hogy az állólámpának jó, ha ilyen kedves, normális tárgyak
barátságát érezheti.
Az elnéző olvasólámpa elfogadta ezt.
Ceruzácska rögtön lelkes lett: hogy majd megmutatja az új ismerősnek, milyen
szép grafitnyomot hagy, meg hogy mennyire csillámlik a puha grafitpora, milyen
szabályosan fűzi a betűket, ahogy ír. Várta a találkozást. Az állólámpa is
lelkesen pislantgatott a plafonra, mint akit felvillanyoz a közelgő találkozás
tudata. Vagy csak úgy tűnt. Megbeszéltek minden részletet, úgy látszott,
mindenki izgatottan várja a napot.
A találkozó időpontja előtt négy órával
mondta le.
A kicsi notesz elmondta ceruzácskának,
aki csalódott lett.
A kicsi notesz nem csalódott volt.
Dühös, végtelenül dühös és megtiport. Hisz milyen nyomorult ő, akivel
háromszor meg lehet ezt tenni?! És mit vétett a pici ceruza, hogy most vele
is..? Egy gyerekkel ilyet nem lehet. Soha. Féktelen volt a dühe.
Mikor csillapodott a harag és nem
fortyogott már, űrt kezdett érezni. Szomorún felemelte pici zöld borítóját.
Felnézett az állólámpa ridegen magasodó egyszálfa termetére, felnézett a
megvilágított mennyezetre, és... végre megértette.
Megértette azt, amit maga az állólámpa
sem értett még.
Hogy a lényéből fakad.
Nem találkozik vele. Nem borítja
fényével. Nem közelít hozzá.
Hogy is tehetné..? Plafont világító
állólámpának készítették.
Egyszálfa.
Nem hajlik felé, mert ez fizikai
képtelenség. Nem néz és ragyog oldalra, hogy találkozzon a fény a kicsiny
könyvlapokkal. Az asztalon levőkkel. Hisz képtelen rá. Szeretne, persze,
hányszor megbeszélték! Csak valószínűleg ő maga sem érti önmagát. Nem
tudta magáról, miért kerüli a találkozást, nem volt tisztában azzal, hogy miért
lehetetlen betartania az ígéreteit.
Természetes és helyénvaló. Ő nem erre,
másra teremtetett.
És ez nem az ő hibája. Senki hibája. Nem
hiba.
Ő csak egyszerűen ilyen a maga
állólámpaságával és kész.
A kicsi notesz a legvégső felismerését
tényként fogadta el:
Soha.
Soha nem fognak találkozni.
***
Ahogy telt-múlt az idő és a kis ceruza
cseperedett, egyre többször nevettette meg a korosodó asztali olvasólámpát. Hogy
ettől, vagy a macska időnkénti rakoncátlankodásaitól szűnt-e meg a lámpa
érintkezési problémája, nem derült ki sosem. De az olvasólámpa mind többször
ragyogta be nyugodt, zavartalan fényével a kicsi zöld noteszt és a ceruzácskát.
És bizony előfordult, hogy a kis
könyvecske ilyenkor lopva odapillantott az állólámpára, akitől bár barátságot
vagy valódi odafigyelést nem kaphatott, egy bizonyosságot igen: "Nektek
egy családnak kell maradnotok".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése